Gulyás László – ahogy városszerte ismerik Laci bácsi – nyugalmazott református lelkipásztor, Monor díszpolgára. Isten kegyelméből április végén töltötte be 90. életévét, melynek alkalmából a református nagytemplomi gyülekezet is köszöntötte. Artzt Tímea írása a Strázsa újság legutóbbi számában jelent meg.  

Gulyás László lelkipásztor 1928. április 28-án született Tahitótfalun, több helyen lelkészkedett, majd harminchét éven át (1965–2002) vezette a monori református közösséget, nyugalmazásáig 50 évet töltött hivatalában, s még sokat azon túl is. Számomra ő maga a nagytemplomi gyülekezet máig ható karizmatikus alakja. Aki vasárnap ott volt a templomban, örömmel pillanthatta meg Laci bácsit az első padban, nem a szószéken, nem a szokott helyén, vagy az orgona alatt, hanem a legkényelmetlenebb sorban, ahová a gyerekek ülnek szereplés előtt; mellette Gábor, nagyobbik fia.

Schaller Tamás tiszteletes úr köszöntötte prédikációja elején az ünnepeltet, akit a 90-es szám kimondása érzékenyen érintett. A napi ige a következő volt: „Ha dicsekednem kell, az én gyengeségeimmel dicsekszem.” (Pál apostol 2. levele a Korintusiakhoz 11.30.) Az üzenet illeszkedett Laci bácsi helyzetéhez, hiszen az utóbbi két év betegségekkel terhelt időszak volt számára. Ám az, aki ismeri Laci bácsit, tudja, hogy egész élete az erő, az akarat és a munka demonstrációja. Miközben a prédikáció afelé ívelt, hogy a sok küzdelem, a krízisek lebírása csak a hit és Isten segítségével lehetséges, Laci bácsi bölcsességet tükröző nemes vonásai nem árulták el gondolatait.

A köszöntés énekszóval folytatódott, a Hűséged végtelent hallgatva arcán elismerő mosoly villant át. Remekül simult az ünnepi pillanatokhoz az egykori ifis, ma a Lónyay Utcai Református Gimnáziumban tanító Nagy Márta előadása. Reményik Sándor Az én lelkipásztorom című versét Laci bácsi szeretetteljes rokonszenvvel kísérte, de az ismert, kissé sutácska fordulat az „én kicsi papom”-ról ironikus mosolyra késztette. A költemény gondolatmenetével viszont egyet kellett értsen, és Márti előadása elragadó volt.

Ekkor lépett elő Vladár István, a kistemplomi gyülekezet lelkipásztora, aki beszédét a hetes számra fűzte, s felelevenítette, hogy élete milyen mérföldköveinél állt ott Gulyás László nagytiszteletű úr, azaz Laci bácsi. Az 51 éves lelkész saját keresztelőjétől indította a visszaemlékezést s harmadik leányának keresztelőjével zárta. Közben hétszer állt meg, hogy összevesse kettejük életkorát és hajdani energiaszintjét, de mindig Laci bácsi felé billent a mérleg nyelve. A mögöttük lévő esztendők egyre növekvő számát „az ifjú Laci bácsi” pironkodó arccal hallgatta, ám kortalanságának megállapításakor vonásai kisimultak.

Ekkor szólásra emelkedett az ünnepelt. Beszédét azzal kezdte, hogy jobb lett volna csendben maradni, majd Vladár Istvánhoz kapcsolódva, aki a 90. zsoltárból idézett, megemlítette, hogy mostanában éppen ezen a zsoltáron s a 90 éven töpreng. Nem tudtuk, mit fog mondani, de arra a múlttal és bűntudattal, örökléttel és megváltással szembenéző vallomásra senki sem számított, mellyel a gyülekezet előtt hitéről bizonyságot tett. A szavak prófétai súllyal hullottak alá, hogy megtöltsék a teret egy kivételes ember kíméletlenül őszinte és bátor számvetésével, mely nem annyira a halál, mint inkább az öröklét felé tekint. A halandó és a halhatatlan egyszer csak iszonyúan, még inkább csodálatosan közel kerül egymáshoz, szinte csak egy lépésnyire.

Mire a gyülekezet ráeszmélt, hogy szeretett lelkészünk – állítása szerint – talán utolsó kiállásáról van szó, addigra már a búcsú fojtogató légkörében ültünk. Laci bácsi utolsó szavaihoz ért. Jobb lett volna csendben maradni, mondta, mert nehezen hagyja abba a beszédet. A teremben minden elcsendesedett, csak Laci bácsi hangjai lebegtek, mert őt követően megszólalni nehéz. Artzt Tímea