A Magyar Országgyűlés 2000-ben határozott úgy, hogy február 25-ét a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjának szenteli. 1947-ben, a kommunistákkal szembeni kiállása miatt ezen a napon hurcolták el Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát. Az őt védő képviselői mentelmi jog ellenére letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták, ahol nyolc évet töltött fogságban, először a Gulagon, majd 1951-től az Állambiztonsági Minisztérium moszkvai központi börtönében.

Az emlékező beszédeket dr. Zsombok László Monor város polgármestere nyitotta egy szomorú, és aktuális idézettel: „Egy ember halála tragédia. Egymillióé statisztika.” /Joszif Visszarionovics Sztálin/. Az emberiség történelme tele van erőszakos eseményekkel, tele van szenvedéssel, tele van erőszakos halállal is. Annyi erőszakos haláleset azonban egyetlen évszázadban sem történt, mint a magunk mögött hagyott XX. században. Hogy mennyi a XX. század politikai és katonai áldozatainak pontos száma, azt nem tudjuk meg soha. Az első világháború halottjainak számát 10 millióra becsülik, a második világháborúét 50-60 millióra, a kommunizmusét 100 millióra! - kezdte beszédét a polgármester, majd így folytatta: a kommunizmus ámokfutása Magyarországon először 1919. március 21-e és augusztus 1-jeközött söpört végig. A bolsevik típusú proletárdiktatúra 133 napja alatt, a „Lenin-fiúk” mintegy 300 embert gyilkoltak meg. A tanácsköztársaság kommunistái voltak azok, akik Magyarországon kormányprogrammá emelték a politikai terrorizmust. A második világháború után szovjet hadifogságba esett magyar katonák száma közel félmillióra tehető. Legalább 200 ezer a száma a „málenkíj robotra” hurcolt honfitársainknak. A Rákosi-korszakban halálos ítélet okán vagy a börtönviszonyok következtében mintegy kétezren haltak meg. A polgári bíróságok pedig ugyanebben az időszakban közel 400 ezer embert fosztottak meg politikai indokok alapján szabadságuktól.

Beszédét egy újabb idézettel folytatta: „A magyar kérdés vagonkérdés” – mondta Sztálin 1944-ben és mentek is a magyarokkal telt vagonok - valahova a Szovjetunióba. A meghalt hadifoglyokat is figyelembe véve és a háború alatti országterületre számítva 330 ezerre tehető a szovjet táborokból haza nem térő halott magyarok száma. (Csak ez több mint a mai Izland teljes népességszáma!) Később a Magyar Szocialista Munkáspárt fővezérei ugyanott folytatták, ahol elődeik abbahagyták. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a kádári diktatúra négyszáz embert küldött a bitófára. A csupasz számok mögött emberi sorsok és életek tragédiái állnak, amelyet aztán túl kellett élni, hogy eltiporva, megszégyenítve és megalázva, szabadságjogainktól megfosztva – a magunk 200 ezer besúgójával – „legvidámabb barakk” lehessünk.

Azt gondolom ugyanakkor, hogy nem csupán a tömeggyilkolás brutalitását és az elképesztő számokat kell megmutatni, hanem a kicsi, egyszeri történeteket is, amelyek ugyanakkor a maguk esendőségében megmutatják a diktatúrák alá vetett ember tragikumát. Ezekkel a történetekkel könnyebb azonosulni is, könnyebb érzékeltetni azt, hogy milyen torokszorító a történelem, ha éppen a saját gyerekeink, szüleink, barátaink az áldozatok, nem pedig a megfoghatatlan, ismeretlen tömeg. Sokan megkérdezik: mi értelme van újból és újból  felidézni a történelem sötét árnyait, felhánytorgatni a múltat? Nem volna-e üdvösebb, ha a szörnyűségek emléke századunkkal és az eseményeket átélő nemzedékekkel együtt enyészne el, és a jövő fiataljai tiszta lappal indulhatnának a 21. századnak? A gondolkodó, társadalmi folyamatokat figyelő ember számára egyértelműen nem a válasz. Mert a múlt akarva-akaratlanul is velünk és bennünk él; gesztusainkban gondolkodásunkban, erkölcseinkben és szokásainkban; sokszor irányt szab cselekedeteinknek még akkor is, ha ennek nem vagyunk tudatában. Mindaz, ami elődeink, nagyszüleink és szüleink nemzedékével történt, valamiként része nemcsak a mi, de gyermekeink életének is. A nem-tudás tehát nem segíthet ezen, sőt gátolja a felnövekvő nemzedék önismeretét, társadalmi tisztánlátását – fejezte be beszédét Zsombok László.

Őt Kaldenekker Ferenc, Feri bácsi megemlékezése követte. Ő is azon több tucat monori polgár egyike, akiket kizárólag német hangzású neve miatt vagoníroztak be  Monoron és szállítottak embertelen körülmények között több ezer kilométerre munkatáborokba. A rövid személyes megemlékezés során felidézte a betegsége részleteit, a nehéz tábori körülményeket és a hazautazás nehézségeit. A méltó megemlékezést a koszorúzás percei, majd rövid közös néma tiszteletadás zárta.