39 / 44
39
Néhány évvel ezelőtt egy úr hozta be ezt a
láncot a kiállítás gondnokának, és elmesélte, hogy
ez az a lánc, amellyel a városközpontban álló tiszti
emlékművet ledöntötték 1956-ban, amihez állítólag
egy vagy két busz is kellett. Kérte, hogy nevét ne
árulják el, szeretne háttérben maradni. És milyen az
idő és az emlékezet? Feljegyzés nem készült, és a
név elfelejtődött…
Ezért kérünk mindenkit, akit az ünnep arra
ösztönöz, hogy felidézzen régmúlt eseményeket, az
bátran rögzítse addig az emlékeit, amíg lehet.
Viczián István monori lakos emlékeit
Ambrózi Pálné dr. jegyezte le. Visszaemlékezését
rövidítve adjuk közre:
„Viczián István ekkor Budapesten szolgált
katonaként, az Országos Légvédelmi Parancsnokság
hadtáp főnökségénél. Mikor Pesten kitört a forra-
dalom a hadtápfőnökség átállt a forradalmárokhoz.
István feladata a Bécsből érkező segély,
főleg vér és gyógyszerek átvétele, szállítása volt. Mi-
vel senki sem tudta megmondani, hogy hová vigyék
a gyógyszereket, kötszereket, vért, úgy döntöttek,
hogy a MÁV kórházba és a Corvin-közbe viszik.
A Corvin-közben találkozott egy monorival
is, aMaggyár dolgozójával, Tóth Józseffel, aki élelmet
szállított a harcolóknak
Az idős férfi hangja elcsuklik, elérzékenyül
még ma is, ha a forradalomról beszél, a forradalom
tisztaságáról: hogy a belőtt kirakatokból nem vittek
el semmit, mindenki eufórikus állapotban volt, hitték,
hogy sikerül kivívni a rég óhajtott szabadságot.
Személyes, soha el nem felejthető élménye
volt, amikor a Keleti pályaudvar közelében egy ott
álló tank csövébe virágot tehetett, amit egy járó-
kelőtől kapott.
Azután – már itthon – utolérte a megtorlás: 1957.
március 15-dike után összeszedték a rendőrök
ötüket: három monorit (köztük őt, Viczián Istvánt)
és két környékbelit. Az életét Csorba (rendőr)
kapitánynak köszönheti, mert ő nem engedte le-
tartóztatni, és elhurcolni. Társai közül senki sem tért
haza. Egész életében ez a rendőrkapitány járt az
eszében, hiszen akkor nem merte megköszönni neki,
mert nem tudta, hogy jót tesz-e vele, vagy rosszat.
A hallgatás évei következtek. Szeretné legalább a
családtagjait megismerni ennek a kapitánynak, de
azóta sem hallott róluk …
Ez egy nagyon tisztességes forradalom volt, amit
tönkre tettek – fejezte be elbeszélését.”
Vásárhelyi Gézával kutatásai közben Kosz-
tán István közölte, hogy Monorierdőn él az a sofőr,
aki a monori tiszti emlékmű ledöntésében részt vett,
név szerint Susánszky Lajos. Kerestük őt is, de későn,
ő már megpihent a hosszú út után. Élő családtagjai
nem tudták megerősíteni sem ezt a történetet, sem a
feljegyzett négy hónap ÁVH fogságot, csak négy év
orosz málenkij robot volt beszédtéma a családban.
Élt egy buszsofőr is a monori legendákban,
aki a budapesti Sztálin szobor ledöntésében vett
rész, de ez egyes változatokban összekeveredett egy
’Lajoskának’ becézett személlyel. Ennek bizonyítása
a további kutatások feladata. A Cegléden töltött
négy hónap fogság, és a tavaszi amnesztia ténye
talán elég a folytatáshoz.
Hogy milyen történetek, legendák, emlékek
kerülhetnek még felszínre, amelyek megörökíthetik,
pontosabbá tehetik a múltunkat, amelyeket kutatni,
feljegyezni, rögzíteni szeretnénk, azt nem tudhatjuk.
De jóvolnamegismerni őket, hogya forradalomképét
pontosabbá tegyék az utókor számára.